Ahogy felnövünk, a gyerekkor nyomot hagy mindenben, amit csinálunk. Még jóval azelőtt, hogy észrevennénk, a régi szokások szabályokká válnak bennünk. Megmondják, mi az, ami „rendben van”, mi az, ami furcsa, és mi az, ami zavar. Aztán, amikor összeköltözünk valakivel, ezek a láthatatlan szabályok is velünk jönnek. Befolyásolják, hogyan veszekszünk, hogyan vigasztalunk, mire ugrunk rá, és azt is, milyen könnyen értjük félre a másikat.
Egy csendes reggelen Mira még napkelte előtt kelt, hogy reggelit készítsen Evannak. A ház aludt, a függönyön át halvány fény szűrődött be. Szerette ezeket a korai órákat, mert ilyenkor minden nyugodtnak és kiszámíthatónak tűnt. Feltört pár tojást közvetlenül a serpenyőbe, a hang élesen szólt a csendben.
Evan közben kócosan besétált a konyhába, félálomban. Pár másodpercig nézte, aztán kicsit félrebillentette a fejét.
„Nem kéne előbb leöblíteni?” mondta csak úgy. „Anyukám mindig úgy csinálta.”
Neki ez tényleg csak egy futó megjegyzés volt, egy régi emlék a gyerekkori konyhából. Arra emlékezett, hogy az anyja a mosogatónál állt, és gondosan megmosta a tojásokat főzés előtt, mert szerinte ez volt a „helyes” mód. Evan akkor sem kérdezte meg, miért, és most sem akart vitát.
Mira viszont rögtön megfeszült.
A konyhában hirtelen nehezebb lett a levegő. Nem a tojásokról szólt, és nem is arról, hogy kijavították. Inkább arról a halk összehasonlításról, ami benne volt a mondatban. Mira korán kelt, hogy kedveskedjen, és ahelyett, hogy egy mosolyt vagy egy egyszerű köszönetet kapott volna, azt érezte, nem ütötte meg a mércét.
Lassabban mozdult, közben pedig eltűnt a reggel melege.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
