Tamás, a férjem, jó ember, de van egy téveszméje: azt hiszi, hogy a GYES-en lenni egy véget nem érő szabadság. Mivel ő napi 10 órát dolgozik az építőiparban – ami tényleg kemény fizikai munka –, úgy gondolja, hogy az én „itthoni ücsörgésem” a két kicsivel (egy 2 éves és egy 4 hónapos) pihenés.
– Régen a nők a patakban mostak, mégsem panaszkodtak annyit, mint te! – ez volt a kedvenc mondata. – Neked csak gombokat kell nyomogatnod.
Aznap este tényleg betelt a pohár. A kisebbik fiamnak hasfájása volt, egész nap kézben volt. A nagyobbik dackorszakos, mindent kiborított. Én délután 4-ig egy falatot sem ettem, csak a gyerekek maradékát kapkodtam be. Amikor este végre elcsendesedett a ház, leültem a kanapéra, és azonnal elaludtam.
Tamás reakciója – a gúnyos nevetés, a „semmittevés” emlegetése – jobban fájt, mint a fizikai fáradtság. Úgy éreztem, egyedül vagyok. Senki nem látja, mit csinálok.
Másnap reggel, miközben próbáltam reggelit készíteni, hirtelen elhomályosult a világ. A konyhakövön tértem magamhoz, a 2 éves fiam sírt mellettem. A mentő vitt be.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
