Figyelmesen nézett, nem gyanakodva, inkább törékeny bizonytalansággal. Mintha olyan nevet mondtam volna ki, amely egy régi történethez tartozik, olyasmihez, amit már nem mesélnek el hangosan. A mögötte lévő térben tiszta ágynemű illata keveredett valami régivel. Egy ideig egyikünk sem szólt.
Végül félreállt, és beinvitált.
Nem kérdezte, miért jöttem. Nem vitatta a magyarázatomat. Leült a konyhaasztalhoz, lassan forgatta a fülbevalókat az ujjai között, majd halkan azt mondta: Júlia már évek óta nem lakik itt.
A lakás olyan makulátlan volt, hogy az szinte szándékosnak hatott. Nem volt benne semmi új, de semmi sem tűnt hiányosnak sem. Mintha az idő megállt volna benne. A falakon sorakozó fotók egy pontnál véget értek, mintha az élet ott várna engedélyre, hogy továbbhaladhasson. Akkor értettem meg, hogy nem egy idegen otthonába léptem be, hanem egy helyre, amelyet az emlékek tartanak össze.
Ahogy beszélgettünk, a történet nem drámai fordulatokkal bontakozott ki, inkább csendesen, lassan. Júlia valóban olyan volt, amilyennek leírtam: könnyed, ragyogó, az a fajta ember, aki nyomot hagy maga után anélkül, hogy tudná. Aztán egy nap nem jött haza. Nem volt nagy búcsú, nem volt magyarázat. Csak hiány.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
