– Anya, komolyan befizettetek egy négycsillagos wellnessre Hévízen? – kérdezte emelt hangon. – Minek az nektek 60 felett? Ez rengeteg pénz! Csak szórjátok kifelé az ablakon. A gyomrom görcsbe rándult. – De kislányom… – kezdtem halkan, szinte mentegetőzve. – Apáddal harminc éve nem voltunk kettesben nyaralni. Erre spóroltunk a házassági évfordulónkra… Melinda türelmetlenül megforgatta a szemét, és a férjére nézett. – Jaj, mit csinálnátok ti egy ilyen drága helyen? – vágta rá arrogánsan. – Úgysem mentek a szaunába, csak a vízben áznátok egész nap. Írassátok át a nevünkre a foglalást, nekünk a gyerekekkel sokkal nagyobb szükségünk van a pihenésre! Gábor is teljesen kivan a munkától. Ti meg nyugdíjasok vagytok, pihenjetek itthon a kertben, az ingyen van!
A mondat, hogy „nektek jó a kert is ingyen”, úgy talált telibe, mintha arcul csaptak volna. Életemben először éreztem azt, hogy a saját lányom sajnálja tőlem az örömet, és csak egy lecserélhető, öreg bútordarabnak tart, akinek már nincsenek vágyai.
Ekkor Tibor, aki eddig némán kevergette a kávéját, letette a kanalat. Lassan felállt. A tekintete olyan volt, mint a vihar előtti csend. Odalépett Melindához, és egy határozott mozdulattal kihúzta a kezéből a szállodai papírt.
– Ezt a papírt most szépen visszateszed oda, ahonnan elvetted – mondta Tibor olyan mély, kemény hangon, hogy Melinda azonnal elhallgatott. – De Apa, én csak azt mondtam… – Pontosan hallottam, mit mondtál – vágott a szavába a férjem. – Azt mondtad, hogy az anyádnak jó a kert is. Hát ide figyelj, kislányom. Az anyádnak azért fáj a dereka, és azért van szüksége arra a drága meleg vízre Hévízen, mert negyven évig hajolt a mosógép fölé, és gürcölt a munkahelyén, hogy te most abban a szép házban lakhass, amibe mi adtuk az önrészt!
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
