Megdermedtem a konyhapultnál. A torkomat fojtogatta a sírás. – De Kitti… ez házi bukta – suttogtam. – Egész héten ezt kérték tőlem a gyerekek, hajnal óta dagasztottam nekik a saját lekvárommal… Kitti szeme villámlott. Ekkor nyitotta ki a drága, bio-nasikkal teli dizájner táskáját. – Akkor is! Nem engedem, hogy ezzel a méreggel tömje őket! Haladni kéne a korral, a maga zsíros, lisztes főztje már rég nem divat, csak árt a gyerekeknek! Adok nekik almachipset, az legalább egészséges.
A „méreg” szó úgy hatolt a szívembe, mint egy tőr. A férjem, Péter, aki eddig némán ivott egy kávét a sarokban, és figyelte a jelenetet, lassan letette a csészéjét. Széles vállú, csendes ember, de ha megszólal, annak súlya van. Odalépett Kittihez. Nem kiabált, de a hangja olyan hideg és kemény volt, mint a jég.
– Kitti. A férjed ezen a „méregen” nőtt fel – mondta Péter, egyenesen a menyünk szemébe nézve. – Erzsike évtizedeken át sütötte neki ezt a buktát. Mégis egy életerős, diplomás, sikeres mérnök lett belőle, aki mellesleg egy nagyon kényelmes életet biztosít neked. Kitti zavartan pislogott, de Péter nem állt meg.
– Érdekes dolog ez – folytatta a férjem. – Amikor múlt hónapban kértétek tőlünk azt a kétmillió forintot, hogy be tudjátok fejezni a házatok felújítását, az a pénz valahogy nem volt sem „mérgező”, sem „elavult”. Pedig tudod, miből volt az a pénz? Abból, hogy az én feleségem negyven éven át maga dagasztotta a kenyeret és a süteményt, ahelyett, hogy drága, bolti „bio” divathóbortokra költötte volna a fizetését. Az ő spórolása, az ő „elavult” élete van a ti új konyhátokban.
A konyhában síri csend lett. Tomi és Lili nagy, kerek szemekkel nézték a nagypapát. A fiunk, aki az előszobában pakolt le, az ajtófélfának támaszkodva hallgatta végig az egészet. Kitti arca először falfehér, majd rákvörös lett a szégyentől. Nem talált szavakat. Péter lassan levette a tálcáról azt a buktát, amit Kitti visszadobott, és a fiunk, a 35 éves apuka kezébe nyomta. – Edd meg, fiam. Anyád sütötte.
A fiam beleharapott, lehunyta a szemét, és csak annyit mondott: „Ugyanolyan isteni, mint gyerekkoromban. Köszönöm, Anya.” Majd Kittihez fordult: „A fiúk ma buktát esznek uzsonnára, Kitti. És soha többé ne beszélj így Édesanyámmal.”
Kitti aznap nagyon csendes volt. Amikor elmentek, halkan elnézést kért, amiért elragadtatta magát. Azóta soha egyetlen rossz szót nem szólt a főztömre, és rájött: a nagymama süteménye nem kalóriákból és cukorból áll. Hanem tiszta, feltétel nélküli szeretetből, amit semmilyen divatos bio-snack nem tud pótolni.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
