Pedig az enyém alapja volt.
A szégyen úgy öntött el, hogy alig álltam a lábamon. Üvölteni akartam. Visszatekerni az időt, és visszaszívni minden mérget, amit rázúdítottam. Az utolsó telefonhívás újra és újra lejátszódott bennem, a durvaságom, az ő hallgatása.
A temetés után, amikor az emberek lassan elszállingóztak, ott maradtam. Odamentem a sírjához. A virágok frissek voltak, a föld nedves szaga keveredett az illatukkal. Letérdeltem, és a homlokomat a hideg kőnek nyomtam.
„Sajnálom” suttogtam, és a hangom szétesett. „Nem tudtam. Tudnom kellett volna. Te mindent odaadtál, én meg csak lenézést adtam vissza.”
A szél finoman megmozdult, és az arcomhoz ért. Egy pillanatra olyan volt, mintha a nevetése visszhangja szállna felém, ugyanaz, amit régen egyszerűnek és butácskának bélyegeztem. Akkor már tisztának hallottam, és valahogy fájt, hogy ezt csak most értem.
Akkor esett le igazán, milyen életet élt. Csendben, szinte láthatatlanul, mégis bátorsággal. Én pedig nem néztem rá rendesen. Soha.
Teltek a napok, aztán a hetek, de a bűntudat nem engedett. Az egyetemen mindenki az eszemet és a szorgalmamat dicsérte, én mégis üresnek éreztem magam. Minden jó jegy, minden siker úgy hatott, mintha valaki más kezéből vettem volna el. Mert valójában el is vettem, csak akkor még nem tudtam.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
