A nagymamám kötényének egy része.
Egy darab az első koncertpólómból.
Csík a függönyből, amit az első albérletünkbe vettünk.
Minden négyzet egy emlék volt, az életem apró darabjai, egymáshoz varrva, türelmes gonddal. A takaró hajtásai között borítékok lapultak, sok-sok boríték. Vastagok, kézzel címezve, mintha régóta vártak volna rám.
Ez nem dísz volt.
Ez ajándék volt.
A férjem halkan beszélt, szinte ünnepélyesen. Az elmúlt évben levelet írt azoknak, akik valaha közel álltak hozzám. Régi barátoknak egy korábbi életemből, családtagoknak, akikkel eltávolodtunk egymástól, szomszédoknak, akik látták, hogyan lettem az, aki vagyok. Mindegyiktől egy dolgot kért, egy emléket, egy igaz mondatot, vagy egy jókívánságot a következő évekre.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
