Ezért abból adtam, amiből bőven volt: időből, emlékekből és szeretetből.
Összeállítottam neki egy fényképalbumot régi családi képekből, a gyerekkorától kezdve. Ünnepek, születésnapok, maszatos arcok, hiányzó fogak, nyaralások. Minden oldalra írtam pár sort a saját kézírásommal, hogy felidézzem neki a közös pillanatainkat, és leírjam mindazt, amit mindig is szerettem volna, hogy tudjon.
A költözés napján átadtam neki az albumot. Futólag belenézett, ránézett a borítóra, motyogott egy gyors „Köszönöm, Nagyi”-t, aztán már folytatta is a pakolást. Erőltettem egy mosolyt, hogy ne lássa, mennyire fájt ez a kis közönyös reakció. Aznap este egyedül ültem a csendes házban, és azon gondolkodtam, számít-e neki egyáltalán ez az album, vagy csak egy újabb jel volt számára, hogy az élete új szakaszában már alig marad hely számomra.
Másnap reggel a lányom hívott. Éreztem a hangján, hogy el van érzékenyülve.
„Anya” mondta, „nézz ki a tornácra.”
Értetlenül odamentem az ajtóhoz. A lábtörlő mellett, gondosan lerakva, egy szépen becsomagolt doboz várt, az unokám kézírásával a tetején. Egy kis cédula volt ráragasztva: A Nagyinak.
Reszketett a kezem, ahogy leszedtem a ragasztót, és felnyitottam a dobozt. A szívem úgy kalapált, mint már régen nem. Bent a saját fényképalbumom volt, amit neki adtam, de mégsem ugyanaz az album volt.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
