Végül én vittem be a teli szatyrokat. A karom remegett, a hasam feszült, a lépcső pedig végtelennek tűnt. Nem is maga a cipekedés volt a legnehezebb, hanem a csend: a férjem némasága, az anyósom lenéző hangja, és az az üresség, ami hirtelen rám nehezedett.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam, a baba mocorgott bennem, mintha emlékeztetne arra, miért kell kitartanom. A férjem mellettem békésen aludt, én pedig a csalódottság érzésével küzdöttem.
Másnap reggel váratlanul erős kopogás rázta meg az ajtót. A férjem nyitott ajtót. Az apja állt ott, mellette a két testvére. Ritkán jöttek, és általában feszültséget hoztak magukkal.
Az apósom belépett, határozottan félretolta a fiát, majd rám nézett.
– Bocsánatot jöttem kérni – mondta nyugodt, mégis súlyos hangon. – Azért, mert nem tanítottam meg a fiamat arra, hogyan tisztelje a feleségét és a születendő gyermekét.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
