A következő hónapokban egyre többet beszéltünk. A lányaink találkoztak, gyorsan összebarátkoztak, mi pedig szinte észrevétlenül lettünk egymás támaszai. Hol ő hozott át ételt, amikor beteg voltam, hol én segítettem neki munkát találni. Egy kis kedvességből lassan valódi, mély barátság nőtt.
Most a sárga kiskacsa a lányom éjjeliszekrényén ül. Nem dísznek, hanem emlékeztetőnek: hogy minden apró jóság továbbmegy, tovább él, és valahol újra életet ad.
A kedvesség sosem tűnik el.
Csak utazik emberről emberre — és végül mindig visszatalál valakihez, aki épp akkor érti meg igazán, mit adott
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
