Az, hogy ugyanabban a kórházban dolgozhattam, mint az apám, mindig különleges biztonságérzetet adott. Egyfajta csendes kapaszkodó volt a hosszú, kimerítő műszakok között.
Apám közel harminc éve dolgozott ott ápolóként. Sokan tisztelték a nyugodt jelenlétéért, a biztos kezéért és azért a száraz humorért, amellyel gyakran oldotta a betegek feszültségét. Én a szociális területen tevékenykedtem: családoknak segítettem eligazodni a diagnózisok, papírok és nehéz döntések útvesztőjében. Ritkán találkoztunk, mert eltértek a beosztásaink, de amikor mégis összefutottunk a folyosón, adtunk egymásnak egy gyors ölelést. Semmi látványos gesztus, csak egy rövid jelzés, hogy minden rendben van.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.