Zavartan mosolyogtam. – Megszoktuk már, kislányom. Jól érezzük itt magunkat. – De ez nem racionális! – vágott a szavamba Kinga. – El kéne adnotok. Vesztek magatoknak egy kis, praktikus másfél szobás panelt valahol a város szélén, az nektek bőven elég. A ház árának a feléből kijön, a különbözetet meg odaadhatnátok nekünk a Zolival, vagy akár be is költözhetnénk ide.
A kávéscsésze megremegett a kezemben. – De kislányom… – suttogtam döbbenten. – Ezt a házat Apáddal építettük. Itt van a kertünk, a kutyánk… ide köt minden emlékünk. Mi nem akarunk panelba menni 65 évesen.
Kinga ingerülten forgatta a szemét. – Jaj, Anya, hagyjuk már ezt a nosztalgiát! Tisztára önzőség, hogy ketten terpeszkedtek 120 négyzetméteren, miközben mi nyomorgunk az albérletben! Úgyis mi örököljük majd, nem? Hát nem mindegy, ha már most ideadjátok, amikor még élvezni is tudnánk? Ti már úgysem csináltok semmit, csak ültök a tévé előtt!
A „tisztára önzőség” és az „úgyis mi örököljük” szavak úgy találtak telibe, mintha pofon vágtak volna. A saját gyerekem a szemembe mondta, hogy tulajdonképpen már csak útban vagyunk a saját otthonunkban, és várja, hogy eltakarodjunk, hogy ő megkaphassa a jussát.
Mihály, aki eddig békésen ette a lekváros piskótát, lassan letette a süteményes villát a kistányérra. A fém hangosan koccant a porcelánon. Olyan csend lett a nappaliban, hogy a falióra ketyegését is hallani lehetett. Misi lassan felállt. Egyenesen a lánya szemébe nézett, és a hangja olyan volt, mint a jéghideg acél.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
