A kiabálásra lettem figyelmes. Apám, aki soha nem emeli fel a hangját az unokájával, most magából kikelve rohant be a házba. Amikor utánuk mentem, Marci a „tiltott szoba” közepén állt. Nem volt ott lom. Rend volt. Patyolat tisztaság. Anya régi varrógépe letakarva, a fotelban a kedvenc díszpárnája. De ami igazán sokkolt, az az íróasztal volt. Toronyban álltak rajta a kockás füzetek.
Marci egyet a kezében tartott, és felolvasta azt a mondatot: „Drágám, a fiad megint túlhajtotta magát, aggódom érte…”
Od léptem és elvettem a füzetet. A dátum tegnapi volt. Belelapoztam. Minden egyes nap. Tizenöt éven keresztül. Apám minden este leült ebbe a szobába, és levelet írt Anyának. Leírta, hogy hogyan érettségiztem le. Hogy mikor nősültem meg. Hogy milyen volt, amikor először fogta a kezében Marcit. Leírta azokat a dolgokat, amiket nekem sosem tudott mondani. „Büszke vagyok rá, Éva. Jó ember lett belőle, pont olyan makacs, mint te voltál.” – állt egy öt évvel ezelőtti bejegyzésben. „Hiányzol. A húslevesnek sosem olyan az íze, mint a tiédnek.” – ez állt egy vasárnapi dátumnál.
Apám ott állt az ajtófélfának dőlve, és a könnyeit törölgette a kérges tenyerével. – Azt hittem, bolondnak néztek majd – suttogta rekedten. – Hogy egy öregember halottakkal beszélget. – Apa… – a torkom elszorult. Odamentem hozzá, és átöleltem. Olyan szorosan, ahogy gyerekkorom óta soha.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
