Rájöttem, hogy az a „keménység”, amit én hidegségnek hittem, csak egy páncél volt. Apám nem lépett túl Anya halálán. Csak megtalálta a módját, hogy életben tartsa őt. Minden este, ebben a kis szobában, ők ketten még mindig együtt voltak. Megbeszélték a napot, a gondokat, az örömöket.
Marci odabújt Apám lábához. – Papa, írhatok én is a Mamának? Rajzoltam neki egy traktort. Apám lenézett rá, elmosolyodott – egy igazi, fájdalmas, de őszinte mosollyal –, és megsimogatta a fejét. – Írhatsz, kisfiam. Biztosan örülni fog neki.
Aznap este nem zártuk vissza az ajtót. És én megtanultam, hogy a szeretet nem múlik el a temetéssel. Csak átalakul, csendessé válik, és néha kockás füzetek lapjain él tovább, egy életen át.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
