„Tudom” feleltem.
Bólintott, mintha ez a válasz többet jelentene bármi másnál.
Három nappal később meghalt.
A gyerekei pár órán belül megérkeztek.
A ház, amely addig súlyosan csendes volt, hirtelen megtelt zajjal. Lépések, félhangos viták, ajtók nyitódása, papírok zizegése. Fiókok húzódtak ki, döntések születtek, és ebből engem teljesen kihagytak.
A második napon a legidősebb fia odalépett hozzám a folyosón.
„Megtette, ami a dolga volt” mondta. Nem volt durva, de kedves sem. „Most már nem lesz szükségünk magára.”
Vártam, hátha mond még valamit. A béremről. Az elmúlt évekről. Bármiről.
De nem mondott.
Csak egy kis borítékot nyomott a kezembe.
„A holmija már össze van csomagolva.”
Ennyi volt.
Tíz év egyetlen mondatban elintézve.
Csendben mentem el, ahogy ott éltem végig azokat az éveket.
Öt napig próbáltam nem gondolni rá. Azt ismételgettem magamnak, hogy a jóságért nem jár garancia. Nem elismerésért csináltam, nem pénzért, és nem is háláért.
Mégis fájt.
Aztán megszólalt a telefonom.
Majdnem nem vettem fel, amikor megláttam a fia nevét.
„Halló?”
„Jöjjön ide. Most.”
A hangja feszült volt. Siettető. Nem dühös, inkább zaklatott. Már-már pánikba esett.
Egy pillanatra azt gondoltam, most fordult a kocka.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
