Amikor Adél Budapestre költözött – egy reklámügynökséghez –, hirtelen minden napra jutott valami csodálatos története: hogy melyik romkocsmában találkozott egy belga rendezővel, vagy melyik tetőtéri bulin nézte végig a napfelkeltét.
A szüleink fáradt szeretettel bólogattak, és ilyenkor mindig megkocogtatták a vállamat:
– Nem kell mindenkinek ilyen forgószélnek lennie, cicám.
Aztán Adél egyre gyakrabban jött vacsorázni hozzánk.
Felbukkant egy francia sajttállal, egy fenyő illatú gyertyával vagy egy olyan sütivel, ami úgy volt édes, mint a gyerekkor vége.
– Hát, itt nálatok mindig olyan nyugi van – mondta egyik este, és ledobta magát a kanapéra. – Nálam meg a szomszédok úgy veszekszenek, hogy fél Óbuda hallja.
Kornél nevetett.
Az a fajta nevetés volt ez, amelyet ritkán hallottam – mélyebb, melegebb, mint amit nekem adott.
Nem akkor, nem ott gyanakodtam.
Talán mert nem akartam.
Időnként megfigyeltem, ahogy Kornél tekintete elidőz Adél arcán, mielőtt visszafordulna hozzám.
Apróság volt, egy fél másodpercnyi lebegés, de én észrevettem.
Máskor egy-egy mondatában visszaköszönt Adél szavajárása.
Vagy megittak együtt egy plusz pohár bort, pedig Kornél eddig sosem ivott kettőnél többet.
Nem tűnt akkoriban fontosnak.
A szerelem tragédiája nem az, amikor hirtelen omlik össze.
Hanem amikor lassan, észrevétlenül süllyed le – mint egy régi fa padlója, amelynek naponta alig hallhatóan recseg a gerendája, mígnem egy reggel már nem lehet rálépni.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
