Az a nap, amikor minden megváltozott, olyan volt, mint bármelyik másik.
Kopott, szürke tavasz, a levegőben a frissen kiázott föld illata.
A műszakom hosszúra nyúlt a Szent István Kórházban, és mikor hazaértem, még a köpenyem gallérjára is rátapadt néhány esőcsepp.
Kornél a konyhapultnak támaszkodott, mereven, mintha a hideg csempe tartaná benne a lelket.
Amikor beléptem, úgy nézett rám, mint aki már túl régóta próbál gyakorolni egy mondatot.
– Beszélnünk kell – mondta.
Az a négy szó végighasított rajtam. A hangja túl nyugodt volt, túl tiszta, mintha már eldöntött volna mindent.
Emlékszem, hogy a vízforraló halkan kattant a háttérben, és ezen a hangon keresztül tört át az első felismerés.
– Rendben – feleltem halkan.
Amikor ápolónő lettem, megtanultam mások apró rezdüléseiből olvasni: a tétova kézmozdulatokból, a lassan megfeszülő vállakból, a félrenéző tekintetekből.
És most Kornél állt előttem úgy, mint egy beteg, aki már tudja a diagnózisát, és csak arra vár, hogy kimondják.
– Válni akarok – mondta végül.
A szívem olyan lassan vert, mint aki éppen tanulja újra a ritmust.
Hallottam az esőt az ablakon, a szomszéd szerintem épp leejtett valamit a padlón, és valahol mélyen egy autóduda szólt.
Minden részletet feljegyzett bennem a testem.
A test ilyenkor így védekezik.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
