Azt hittem, ennél mélyebbet nem lehet ütni.
Aztán Kornél folytatta.
– Van másvalaki. – Nagy levegőt vett. – Adél az.
A nevét kimondva a szája megremegett, mintha ő maga is érezné, milyen súlya van.
Én pedig akkor jöttem rá először, hogy vannak mondatok, amelyek nem harsányak, mégis úgy törnek szét benned mindent, mint egy sledgehammer.
Nem sírtam.
Nem kiabáltam.
Nem kérdeztem: miért? mikor? hogyan?
Csak álltam, mint akit kicseréltek.
Később már tudtam: az az ember, aki nem reagál, nem is gyenge. Csak sokkban van.
A sokk pedig halk dolog. Néma. Olyan, mint egy szobor, amelyet belülről rohasztanak.
– Tudja… tudja Adél, hogy eljöttél ide? – kérdeztem végül.
Kornél bólintott.
– Beszéltünk róla. Nem így terveztük. Nem akartuk bántani téged.
Ekkor jött a csönd.
Hosszú, szétnyúló, mint egy árnyék napnyugtakor.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
