– Feleségül akarom venni – tette hozzá végül.
A világ összement körülöttem.
Nem volt már több hang, csak a saját légzésem, amely inkább zihálás volt, mint élet.
Aztán a testem átvette az irányítást: csomagolni kezdtem, bőröndbe hajtogattam a ruháimat, felcímkéztem a dobozaimat, mintha ezer éve készültem volna erre.
A szüleimhez költöztem rövid időre, akik úgy fogadtak, mint a háborúból visszatért katonát.
– Legalább itt vagy nekünk – mondta anyám, de a hangja inkább remegett, mint vigasztalt.
Apám pedig csak ennyit mondott:
– Lakhatsz nálunk, ameddig szeretnél. A többit meg majd megoldjuk valahogy.
De a „valahogy” olyan volt, mint egy üres szó: nem nyújtott fedelet a fejemre, nem ragasztotta össze a törött részeimet.
Nem mentem el az esküvőjükre.
Nem is tudtam volna.
A meghívót, Adél játékos, kicsit dőlt betűs kézírásával, egy fiók mélyére csúsztattam. Aztán igyekeztem elfelejteni.
Amikor végül beköltöztem a saját kis albérletembe – egy félemeleti, erkély nélküli lakásba a Rózsadomb oldalában –, az első éjszakán a padlón aludtam.
A matrac késett, a szomszéd hangosan csapkodta az ajtókat, és a ház fala vékony volt, mint a papír.
A konyhában a csap csöpörgött, és minden csepp visszhangot vert a dobozokon.
Azt éreztem, mintha egy idegen életben állnék, amit nem én rendeltem, mégis kézbesítették nekem.
És ekkor, ott a padlón fekve, arra gondoltam:
bármi jön is ezután, azt már egyedül kell kibírnom.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
