A romok között
A Rózsadomb csendje más volt, mint a budai utcáké.
Magányosabb.
Még a galambok is olyan távolinak tűntek, mintha nem is ugyanabban a világban élnénk.
Az első hetekben csak három dolog tartott életben: a tea, a munka és a rutin.
Reggel hatkor keltem, hogy elérjem a 91-es buszt, aztán a metrót, aztán a kórházat.
A műszakban annyi emberhez kellett szólni, annyi szomorúságot kellett elviselni, hogy a sajátomnak már nem maradt hely.
Ezért szerettem a munkát.
A fájdalmam háttérbe szorult, amíg másokét csillapítottam.
De este…
Este a lakásban visszhangzott minden, amit Kornél és Adél tette után magamban visszatartottam: a csalódásom, a szégyenem, a dühöm és talán a legrosszabb – a hiányérzet.
Hiányzott az, aki voltam mellette.
Hiányzott az a múlt, amelyben még bíztam abban, hogy szerethető vagyok.
A bátyám – mert van egy bátyám is, Márton, aki mindig a maga csendes, vidéki módján figyelt ránk – egyszer így szólt, amikor meglátogatott:
– Te mindig túl sokat akartál megérteni másokból. Itt az ideje, hogy magadat is megértsd.
Letette a konyhapultra a szatyrát, benne egy rakott krumplival, amit a felesége készített.
A nagy, vaskos kezei végigsimították a konyhaasztal fából faragott élét.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
