– Tessék?
– Kislányom – mondta, és úgy érintette meg a vállam, mint egy anyai tollpihe –, én is voltam ott, ahol te. Tudom, milyen, amikor légzéstechnika helyett a szívedet próbálod újra ritmusba hozni.
Csak arra vigyázz, hogy ne maradj benne ebben örökre.
A szavai lassan szivárogtak belém, mint a forró víz a teafiltert, és valahogy jólesett, hogy valaki látja a remegéseimet, amiket igyekeztem elrejteni.
Az első hónap végén történt.
Egy délutáni műszak után, miközben a kórházi kapun kiléptem, és a hűvös levegő pofonként csapódott az arcomba, csörgött a telefonom.
Adél volt.
Megálltam.
Éreztem, hogy minden izmom megfeszül.
Mintha a testem próbálna megvédeni az előtt, ami a vonal túlsó végén vár.
A hívást felvettem.
Nem azért, mert akartam.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
